1. évad 28. rész

Sziasztok!:)
Nem sokára itt az első évad vége és kezdődik a második! Remélem várjátok, mert az sokkal izgalmasabb lesz mint az első évad volt. :) 
Addig is kérlek írjatok kommentet, mert egy idő után belefárad az ember, hogy naponta 200-an látják a blogot és 1-2 ember ír kommentet. Van amikor sokan írtok és olyankor nagyon boldog vagyok, de az előző fejezethez is csak 2 visszajelzést kaptam. 

Puszi, Vanessa


   ..:Ez a helyes út.. Vagy csak a könnyebb?:..

[Vanessa szemszöge]


Hazaérve felfutottam a szobámba és becsaptam magam mögött az ajtót. Lerogytam a földre és az eddig visszatartott könnyeim záporként hullottak végig az arcomon. Bármennyire is fájt az amit tettem tudom, hogy jól tettem. Ez így már egyikünknek sem volt jó. Még csak 16 éves. Majd talál magának még 1000 másik lányt.. Én pedig 15 vagyok. És ezentúl úgy is fogok viselkedni. Úgy ahogy akkor viselkedtem mielőtt elkezdtem Adammel járni. Tanulni fogok gőzerővel, meglátogatom anyáék sírját, diákmunkát vállalok, gyűjtök a jogsira, és több időt töltök a barátaimmal meg a családommal. Igyekszem visszahozni a jó kapcsolatot az öcsémmel, ami ma már annyira nincs meg és Bennel is jobban törődök majd. Éreztetni akarom vele, hogy ettől a kettőnk kapcsolata ugyanolyan erős. 
De sajnos hiába határoztam el ezt így előre.. Csak rá kellett néznem a nyakamon lógó nyakláncra (Adam szülinapi ajándéka) és megint bőgni kezdtem. És még távolról sincs vége a mai napnak. Egy ember még hátra van. Chrissel is beszélnem kell. 3 (!!!) napja egy szót sem beszélem vele.. Pedig elvileg járunk. Mit gondolhat most?!
Gyorsan letöröltem a könnyeimet és megmostam az arcom. Na nem mintha sokat segített volna, de most ez is megteszi. Néha egy szappanoperában érzem magam. De ezen a mai nap változtatok. Vanessa Harrison mától egy átlagos lány lesz! (Merész kijelentés volt!) Sóhajtottam egy nagyot és lerobogtam a lépcsőn. Ha hazaértem bedőlök az ágyba és aludni fogok. Bizony ezt teszem.
- Hová mész kisasszony? - állított meg anya már az ajtó előtt.
- Chrishez. - mosolyogtam zavartan.
- Bennél aludtál és alig fél órája értél haza. Nem! Ma már sehová sem mész! - jelentette ki határozottan.
- De anya!! - háborodtam fel.
- Nincs de! A nagyi különben is társasozni akar.. - mondta ki anya a rettegett szót.
- Mi?? Nem! - ráztam a fejem hevesen.
- Dehogynem. - mondta ki anya a végszót. Óriási... Szóval együtt társasozom a nagyival.. A tenyerembe temettem az arcom és fájdalmasan nyögtem egyet. Vele képtelenség társasozni. Ha veszít hisztirohamot kap és ha nyer akkor is. Azt hiszi, hogy hagyjuk nyerni mert öreg. Szerinte mi diszkrimináljuk őt.. Fene igazodik ki az öreglányon. Amúgy is mindig olyan mintha részeg lenne.
Látványosan dobálva a végtagjaimat mentem be a nagyi szobájába. Meg kell hagyni egész fiatalos. Bőre kissé rézszínű, a mexikói őseinek köszönhetően és sötét haja kiemeli szinte feketeségét. Nem csoda, hogy nem néz ki annyinak amennyi. Tele van plasztikázva.
- Hallom, hogy szeretnél plasztikázni.. Vagyis öööö.. társasozni. - helyesbítettem. Kissé keveredtek a gondolataim.
- Ezek szerint mégsem vagy süket. - állapította meg a nagyi. - Hozd azt a társast. - legyintett az ajtó felé. Imádom, hogy állandóan ugráltat. Miközben a Labirintust kerestem küldtem egy üzenetet Chrisnek: "Anya nem enged el itthonról szóval kérlek gyere át ha megkaptad az SMS-t vagy hívj fel.. Beszélni akarok veled." Csak remélni tudtam, hogy nem haragszik annyira és átjön. Megérdemelném, hogy szóba se álljon velem. Idióta módon viselkedtem. Az egy dolog, hogy szerelmes vagyok valaki másba, de ennyire elhanyagolni?! Hivatalosan is egy dög vagyok. Hiszen.. Szegény a világon semmit nem tett.. Az egyetlen bűne az az, hogy ő nem Adam. Oké, most ez is gonoszan hangzott.
- Vanessaaaaaa! - rikácsolt a nagyi miközben egy csengővel (?) csöngetett ha jól hallottam. Mintha ő valami császárnő lenne én pedig az inasa. Mit is mondott mennyi ideig marad? - Vanessaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa!
- Itt vagyok. - léptem be a szobába egy művigyorral és ültem le mellé az ágyra. - Melyik bábú?
- A rózsaszín. - nyújtotta a kezét.
- Nincs rózsaszín. - közöltem unottan.
- Akkor nem játszom. - tette keresztbe a karját.
- Akkor nem játszol. Úgy viselkedsz mint egy óvodás. - oktattam ki a nagymamámat(!).
- Hogy beszélsz te velem? - kerekedtek el a szemei.
- Csak azt akarom mondani. - közöltem higgadtabban. - Hogy a te korodban így már nem viselkednek az emberek.
- Szóval szerinted öreg vagyok?
- Nem!! - vágtam rá gyorsan, mert a nyakán már lüktetett egy ér. Látszólag megnyugodott, mert az eszelős nézése szépen lassan átalakult a szokásos szánakozóvá. És, hogy végül mi lett? Kiszedtem egy másik társasból a rózsaszín bábut, hogy a nagyi azzal játszhasson.
Természetesen játék közben nem állt a szája.. Mesélt arról, hogy kikkel járt együtt, hogy szokott szörfözni (???) és, hogy újabban megtanult brownie-t sütni. Nem lepődtem meg, hogy játék után rögtön be is akarta mutatni az új tudományát. Így következett, hogy én meg a nagyi 1 órával később csokimasszásan nézzük, ahogy sül a sütink. Bár egyszer kiküldött a nagyi, mert nem szabad látnom a titkos összetevőt. Hát jó..
- Na megyek és levakarom magamról. - indultam el a fürdőszobába meg sem várva a válaszát. Gyorsan letisztítottam magam, majd elővettem a telefonomat. Nem jött se üzenet, se bejövő hívás. Chris helyében én is így tennék.
Sóhajtva csuktam össze a telefonom és vágtam zsebre. Talán már helyre sem hozhatom annyira eltaszítottam őt magamtól a viselkedésemmel. Ahogy ezeket mind végig gondoltam fájdalmasan felsóhajtottam és visszamentem a nagyihoz aki már tömte magába a csokis csodát. Megvontam a vállam és vettem egyet én is.
- Ez nagyon finom nagyi. - dicsértem meg.
- Persze mert a titkos hozzávaló az vodka és a 80%-a abból áll. - harapott bele még egybe.
- Nagyi!!! - köptem ki a kukába elképedve vodkás - csokis valamit. - Ezért vagy te mindig becsiccsentve.
- Ki vagy te az anyám? - nézett rám flegmán. Miért van az, hogy más gyereknek a mamája narancsos-csokis kekszet süt és köt neked egy sálat karácsonyra az enyém pedig vodkás-csokis kekszet süt és egy felvilágosító (!) könyvet ad karácsonyra? Bizonyára azért, mert más nagymamája normális az enyém meg lökött. Ezek után kedvem sem nagyon volt semmihez. A nagyi úgy, ahogy van leszívta az agyam. Fölosontam a szobámba és szó szerint beleájultam az ágyba. Nekem ez a nap betette a kaput. Ez a nap? Az utóbbi 3 nap tette be nálam a kaput. Megtudtam, hogy akit a bátyámnak tekintek szerelmes belém, szakítottam a fiúval akit szeretek, a nagyival töltöttem egy délutánt és a pasim akivel megpróbálnám rendezni a kapcsolatunk haragszik rám. Teszem hozzá: jogosan.

Egy autópálya közepén álltam, ahol autók százai hajtottak el percenként. A levegő keveredett a kipufogó gázok jellegzetes illatával, ami nem éppen kellemes szagokat hagyott maga után. Körös-körül kerítések voltak és a távolban sötétzöld lombú erdők magaslottak. Aztán valami ismerős rögtön kiszúrta a szemem. Egy útjelző tábla: Washington 200 km. A lábam a földbe gyökerezett és rögtön tudtam hol vagyok. Leültem a földre miközben a hajam fogva szorítottam össze a szemem. Nem akartam ott lenni. El akartam menni onnan. 
Aztán a távolból egy kamion dudálása hallatszott. Felnéztem egy akkor megláttam. A kamion nekiment a kocsinak és levágta a felét. A következő amit láttam az az, ahogyan a fél autóban sikítok és a húgom fejét levágja egy alkatrész. Üvöltöttem fájdalmamban és fel akartam állni, de a lábaim nem mozdultak. A kocsi hirtelen kigyulladt és láttam magam elájulni miközben a lángok beborítják a kocsit. 
Összeszorítottam a szemem, de amikor kinyitottam már nem az autópályán voltam hanem a régi családi házunkban, Washingtonban. Olyan rég nem jártam már itt. Semmit sem változott 9 éves korom óta. Az utam egyből az erkélyre vezetett. Magam sem tudtam elmondani miért.. Egy láthatatlan erő vonzott oda. Egy alak állt háttal, könyökével a korlátnak támaszkodva. Fehér nadrág és egy csakugyan fehér ing volt rajta ami még jobban kihangsúlyozta sötét, kreol bőrét és éjfekete haját. Már azelőtt tudtam ki az mielőtt megfordult volna. Hirtelen szembetaláltam magam azzal a sötétbarna, örökké csillogó szempárral amilyen nekem is van. 
- Kicsim. - tárta szét a karját, mire én szorosan hozzábújtam.
- Hiányoztál apu. - könnyeztem össze az ingét.
- Te is nekem kincsem. 
- Az én hibám volt... - suttogtam a nyakába fúrva az arcom. Megéreztem ugyanazt a megnyugtató illatot, ami kicsiként is mindig álomba ringatott.
- Nem Vanessa.. Nem a tiéd. - simította meg a hajam.
- De igen, mert ha akkor nem hisztizek meg sem történt volna a baleset.
- Minden okkal történik és mindennek megvan a maga jelentése. - magyarázta. 

Arash és Helena közös száma a Broken Angel üvöltött a telefonomból, én pedig a könnyeimmel küszködve nyitottam ki a szemem. Régen volt már, hogy a balesettel álmodtam. Nem tagadom, hogy felkavart ez az álom. Mikor azt hiszem, hogy már nem fáj annyira és tovább léphetek mindig megjelenik egyikük álmomban és rácáfol.
Megdörzsöltem a szemem és az órára néztem. Reggel fél 8. Óriási. 1 óra és indulnom kell a suliba. Erőteljesen megdörzsöltem a szemem és berobogtam a fürdőbe. A zuhany egy kicsit jót tett, bár az arcom még mindig totál nyúzott volt. Felkaptam magamra a törülközőt és gyorsan megmostam a fogam. Mivel még nem volt túl sok kedvem az élethez azért egy szakadt farmert és egy bő együtteses pólót választottam mai szerelésemnek. Sminket sem dobtam fel.. Minek? A hajam totál úgy hagytam ahogy a zuhanyzáshoz feltűztem. Kb. Úgy festhettem mint egy csöves. Tök fölösleges lett volna még a telóm is megnézni, mert tudtam, hogy Chris tuti nem keresett azóta. Őt aztán tényleg végleg elvesztettem. Lerobogtam a lépcsőn és egyenesen a konyha felé vettem az irányt. Miközben a kávém készítettem csöngettek az ajtón. Mivel senki nem emelte fel a hátsóját a nappaliból ezért odacsoszogtam és unottan kitártam.
- Chris. - kerekedtek el a szemeim a barátomat látva. Egy Ramones póló és egy kockás ing volt rajta. Az haja most is tökéletesen be volt állítva és zsebrevágott kézzel méregetett. Meg sem kísérelte, hogy megcsókoljon. Az arca ugyanolyan nyugodt volt mint szokott, de ezúttal flegma arckifejezés is társult hozzá.
- Szia. Beengedsz? - vonta fel a szemöldökét.
- Persze. - kaptam észbe és jobban kitártam az ajtót. - Csak nem számítottam rád.
- Te hívtál. Nem emlékszel? - sétált el mellettem engem meg megcsapott Chris ismerős illata. Dezodor, citrus és mentol.
- De emlékszem csak azt hittem nem jössz el. - hajtottam le a fejem zavartan.
- De eljöttem, mert szerintem sokkal méltóbb az ha 1 év és 3 hónap után személyesen dobsz ki. - erőltetett magára vigyort.
- Miért gondolod azt, hogy szakítani akartam? - kérdeztem bár, tudtam, hogy nagyon hülyén hangzott.
- Miért? - nevetett fel keserűen. - Jó. Akkor elmondom én mit láttam az elmúlt időben... 3 hete soha nem keresel. Mindig én hívtalak vagy mentem oda hozzád! 3 napja már a telefont sem veszed fel. Az én szótáramban ez lekoptatás. És miközben te élted a tökéletes kis életedet és megfeledkeztél rólam addig én azon gondolkoztam ÉJJEL-NAPPAL, hogy mivel bántottalak meg vagy mit vétettem, hogy ennyire nem bírsz megmaradni a közelemben. Tudod azért megérdemeltem volna ennyi együtt töltött idő után, hogy szemtől szembe szakíts velem! Nem vagyok hülye. Látom, hogy valami a részedről nem oké közöttük. És, hogy őszinte legyek.. Már részemről se. - fejezte be a monológját én meg majdnem elsüllyedtem szégyenemben.
- Szeretsz még? - néztem a szemébe. - Úgy, ahogy a legelején?
- Igen. - fúrta a tekintetét az enyémbe.  - Én szeretlek. A kérdés az, hogy Te szeretsz-e még engem?
- Nézd.. - kezdtem bele. - Te is észrevetted, hogy bennem megváltozott valami. Szeretlek. - mondtam ki és igaz is volt. - De nem úgy mint az elején. Van még bennem valahol egy pislákoló szerelem és hiszem.. Nem.. Tudom, hogy sikerült lánggá terebélyesíteni.  - támasztottam meg a pultot. Azt inkább nem mondtam hozzá, hogy csak remélni tudom, hogy sikerül újra teljesen beleszeretnem mert valaki mást szeretek.. Chris lehajtotta a fejét, mire én letettem a kávém amit a beszélgetésünk alatt a kezemben tartottam és kezem a nyaka köré fonva megcsókoltam. Meglepetésében nem nagyon tudta mit csináljon. Én már arra sem emlékszem mikor csókolóztunk utoljára. Elég régen. Ismétlem: pedig elvileg járunk! Nem nyelves volt csak egy egyszerű és rövid reggeli csók. Amolyan "szia" csók. Ahogy lennie kell.
- Akkor? - néztem rá félve miután elváltunk egymástól.
- Nem tudom mit vegyek neked karácsonyra. Amikor legutóbb együtt karácsonyoztunk még csak 3 hónaposak voltunk.. De már több mint 1 évesek vagyunk. Valami komolyabbat kell neked az idén vennem. - tűnődött én pedig elnevettem magam.Tavaly egy tök ari ajándékot vett nekem. Gyöngyözött a homloka annyira izgult. Egy macit kaptam ami táncolt és énekelt is. Elég vicces volt. Az volt az az ajándék amire soha nem számítottam.
- Akkor törd a fejed, mert már csak 1 hónapod van. - nyomtam puszit az arcára. - Felmegyek átöltözni. Sietek.
- Minek öltözöl át?
- Mert ez a depi szerelésem. - mondtam tök természetes fejjel, mintha ő lenne a hülye, hogy nem tudja. Vigyorogva felfutottam a szobámba és kiválasztottam a ruháim. Tudom, hogy ez így zavaros. Elvégre Adamet szeretem, de úgy érzem ezt kell tennem. Akkor voltam a legboldogabb amikor Chrissel voltam. Nem csalt meg és nem okozott fájdalmat. Megérdemel a kapcsolatunk még egy esélyt. A fájdalom pedig idővel el fog múlni. Hiszek benne, hogy megtörténik. Ben meg talál majd egy csinos és kedves lányt aki úgy szereti ahogy én nem...
Végignéztem a tükörképemen és konstatáltam, hogy jobban festek. Egy egyszerű farmer kisnadrág, egy kékes-zöld. virágos fölső és egy zöld saru mellett döntöttem, majd mindezeket megtoldottam egy-két ékszerrel. Feldobtam egy halovány sminket, kiengedtem a hajam és a táskám felkapta rohantam le a barátomhoz. Chris éppen apával beszélgetett ráérősen. Megforgattam a szemem és a barátom magam után vonszolva léptem ki az ajtón.
- Sokkal jobban festesz vidámabb színekben. - mosolyodott el halványan.
- A kedvem is jobb. - viszonoztam a mosolyt. Csendben sétáltunk egymás mellet a gondolatainkba merülve, amikor megtörtem a csendet. - Haragszol?
- Hát. - fújta ki a levegőt Chris majd elvigyorodott. - Haragudtam én rád valaha?
- Nem. - sóhajtottam megkönnyebbülten. Chris egy határozott mozdulattal megfogta a kezem és ujjait összekulcsolta az enyémekkel. Az egész mozdulat olyan birtokló volt. Azt üzente, hogy "ő az enyém". Az iskola felé ballagva elmesélte mit is csinált tegnap amiért nem ért rá. Állítása szerint hatalmas pókerparti volt Adamnél aki valamiért nagyon ki volt akadva és semmi mást nem akart mint bulizni. Összeszorult gyomorral hallgattam a beszámolóját és azon imádkoztam, hogy legyen vége.
- A legjobb haverom. Nem hagyhattam cserben. - vonta meg a vállát. Oh, ha tudna róla, hogy Adam mennyire cserben hagyta és elárulta őt, ahogy én is.
Kézen fogva vonultunk be az iskolába, ahol beleütköztünk Adambe. A gyomrom liftezni kezdett és elfogott az a szokásos szerelmes érzés amikor Ő a közelemben van. Adam tekintete elidőzött az összekulcsolt kezeinken, majd gúnyosan elmosolyodott.
- Jobban vagy haver? - méregette aggódva Chris.
- Azt hittem ennél szarabbul nem lehetek.. Hát tévedtem. - bámulta még mindig a kezeinket.
- Azért szólj ha bármi van. Holnap szörfözünk.. Emlékszel.
- Ja emlékszem. - adott egy pacsit Chrisnek.
- Én bementem. - nézett rám Chris. - Adam te jössz?
- Egy perc. - biccentett és a furán mosolygó Chrisre nézett. Miután a "zavaró" tényező eltűnt a folyosó végén Adam felém fordult.
- Látom hamar választottál. - szorult ökölbe a keze és ekkor észrevettem, hogy az egyik be van kötözve.
- Mi történt? - hagytam figyelmen kívül a megjegyzését.
- Semmi. - válaszolt hidegen.
- Ezt most fejezd be Adam Jeremy Turner!! - szóltam rá élesen. - Nekem te nem fogod az érzelemmentes rosszfiút alakítani. Inkább válaszolj.. Döntöttél? - néztem a szemébe ami a szokásos hidegség helyett most fájdalmasan csillogott.
- Igen döntöttem. NEM leszek a barátod. - állta a tekintetem.
- Akkor ígérj meg valamit nekem. Kérlek. - fogtam meg gyengéden a kezét, nem törődve azzal, hogy ki láthat és ki nem. - Keress egy álmot amiért küzdhetsz és egy okot amiért élhetsz! (Ez a mondat majd fontos lesz!) Megígéred?
- Megígérem. - simította meg a kézfejem és sietett be a terembe. Ott álltam lefagyva tele gondolatokkal.

Suli után Monival igyekeztünk haza és megvitattuk, hogy mennyire szemét a fizikatanár meg minden amikor eszembe jutott valami.
- Nincs is idén fizikánk. - ráncoltam össze a szemöldököm.
- Tényleg. - röhögte el magát Moni. - Mi ez a dolog Chrissel? Nekem úgy tűnt másba vagy szerelmes. Egy titokzatos fiúba. - vigyorodott el.
- Semmi. Chrissel maradok. Mert látok esélyt arra, hogy újra szeretni fogom.
- Ez hülyeség. - rázta a fejét Monica.
- Nem.. Ez a helyes út..
- Tényleg a helyes út.. Vagy csak a könnyebb? - kérdezte Moni könyörtelenül.